Már elbújt a zsákjában a gondosan kikefélt fekete gyapjúöltöny, s a pár bőrcipő is lerázta már az út porát…
Búcsúzni voltak ma a kisfa tövében, ott fent, a dombtetőn.
Holnap ők majd új útra kélnek, de egy ember földi útja ma véget ért.
Egy élet, mely az évek zajlásában szép csendesen elkopott, mint egykor majd e pár fényes cipő, s az öltöny is fog.
- De nem! Én nem akarok csendesen! Az én életemből nem hiányozhat a szeretet és a szenvedély! Én még hallani akarom a tenger morajlását, és érezni, ahogy a homok besüpped a talpam alatt! Én még táncolni akarok, mint akit szárnyaira vett a dal! Nem akarom, hogy csak néhány társam ácsorogjon mozdulatlanul a sírom előtt a naplementében! Mert azt hiszem, ezt bánnám a legjobban az Isten színe előtt, amikor majd számomra is eljön ez a nap.
- Akkor táncoljunk te cipő! Táncolj velem! Mi tart vissza? Hisz nem attól minőségi egy élet, hogy annak indul, hanem hogy így is emlékezhetünk rá vissza.
Nézd! Engem is kézzel varrtak, s ez mégsem garancia arra, hogy amikor már nem a ruhászsákba raknak, ez bárkit is érdekel majd.
Táncoljunk hát cipő! Táncoljunk mint a tenger!
